Della Isadora Eikentree
Hozzászólások száma : 7
Join date : 2014. May. 24.
Age : 27
Tartózkodási hely : Echo House
Job/hobbies : Rendbontás
 | | Tárgy: 9-es kórterem Hétf. Május 26, 2014 9:35 am | |
| - Hé! – vakkantok oda megint a nővérkének. – Maga tényleg nem hall vén szipirtyó vagy csak tetteti a süket-némát a bolondok miatt? – a 80 és a halál közötti nénike összegörnyedten, öreg szagúan kitipeg. Anyás… Hisztérikus nevetésben török ki. Az esélyem a normális kommunikációra egyenlő a nullával és ez annyira felcsesz, hogy az már nevetséges.
- Arra nem gondolt még senki, hogy az emberek pont a sárgaházban őrülnek meg? – kérdezem magamtól. Itt úgyse nagyon érdekel senkit, hogy miről fecsegek; akkor meg nem mindegy, hogy azt hangosan teszem-e vagy sem? – Minden olyan inger szegény és csendes. Önkéntelenül is hangokat kezd hallucinálni az ember. – óvatosan feltornázom magamat ülő helyzetbe és még egy sziszegés koncerttel is megspékelem a mutatványt. – Így ágyhoz kötve, ha lehet még rosszabb a helyzet. – ásítok egyet. – Az izmaim ellustulnak, a gondolataim unalmasak. A saját társaságom kezd untatni. Mégis milyen élet az ilyen? – teszem fel a költői kérdést.
– Már, ha lehet ezt életnek nevezni. – kinézek a folyosóra, majd belekezdek személyes tortúrámba. Először is leveszem a takarót magamról és rögtön meg is csap a hideg; lábaim libabőrösek lesznek. Ahogy rendesen ülésbe nyomom ki magamat megreccsennek a könyökeim és néhány csigolyám. – Komolyan, mint egy vénember. – ezúttal fél hangosan motyogok. Elfordulok a magasított ágy lábánál lévő lépcső felé. Huha, már majdnem meg vagyok. Lerakom a lábfejeimet és felállok a picike emelvényre. Megengedek magamnak egy elégedett sóhajt. – Na, így legalább akkora vagyok, mint egy normális ember! – jelentem ki és boldogan elnevetem magam. De jó érzés állni. Az ágyban kezdtem úgy érezni magam, mint egy meleg, puha és folyós massza, ami szép lassan elveszti szürke állományait, majd a napok teltével emberi mivoltát is.
- Hé, Wen. – szólok az ágyhoz szíjazott szomszédomnak. – Mit álmodtál ma? – kedvesen nézek rá. Szeretem, mert csak akkor beszél, ha hozzá szólnak. Amúgy meg nagyon normális bácsi, de ha csak az álmairól tud beszélni… és az álmaiban mindig főszerepet kapnak a természetfeletti lények, amiknek az említésére is diliházba dugják erre felé az embert. Úgyhogy, mint Wen egyetlen hallgatósága örömmel hallgatom a helyiek rémálmaiba illő szörnyekkel telített álmait, miközben igyekszek nem elájulni az oldalamba nyilalló szúró, égető fájdalomtól. A fájdalom jó, attól érzem, hogy még élek és nem egy szürreális álomba csöppentem bele… | |
|
