Pince eldugott kis sarka

Olyan volt, mint egy furcsa ember, aki illemtudó, egy nőhöz, ellép, még is érzem, a szigorú tekintetét, ami óvá int attól, hogy megpróbáljak neki menni. Na, nem mintha megfordult volna a fejembe, hogy talán neki esek.
Mikor leült és a szemeimbe nézett elmosolyodtam és egy halk még tele keserűséggel nevettem fel. Beletúrtam barna fürtjeimbe és oldalra fordulva vetettem lábamat át a karfán, hátamat pedig a másik oldalon lévőnek döntöttem.
- Azt mondod? Te vagy ezzel azt hiszem az egyetlen, aki ilyen véleménnyel van rólam. – bólogattam, hiszen itt mindenki őrültnek hisz, és hát annyira nem is tévednek. Az egyik könyvet kezdtem el lapozni, amiben ott rejtőzött az ittlétem oka.
- Három éve lettem ez, amikor megmagyarázták, hogy ki is vagyok, mi is lettem. Az első dolgom, hogy lemészároltam a családomat. De nem úgy, mint egy vérszomjas bestia, inkább, mint egy pszichopata gyilkos. Felnyitottam a alkarjukban minden vénát, aztán telesóztam, hogy mindenképp fájjon, hogy halljam az üvöltésüket. Hogy érezzék, milyen, ha rajtad kísérleteznek. Aztán mikor már szinte alig éltek felakasztottam őket a nappaliba. Mennyi zeneként csengett a fülembe, a halálhörgésük. – nyújtottam oda neki a cikket, hogy el is olvashatja. Mindvégig csillogtak a szemeim és szinte ismét átérezhettem a tettemet, ami felvillanyozott és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Elmosolyodtam.
- Leila Jones. – mutatkoztam be én is udvariasan és a lépcső felé pillantottam. Félek, hogy rájönnek, hogy mit hoztam itt össze, hiszen kitudja milyen büntetést kapok. Nem az első lenne, azt aláírom, de nem szeretem, ha kínoznak. Elég volt mikor ember voltam.
- Te, mit keresel itt? Nem tűnsz őrültnek. – kíváncsi pillantással futottam végig a férfit, aki nem is olyan messze volt tőlem.

Amint kilép a búvóhelyéről, lazán hátrálok pár lépést - pusztán figyelmességből, hogy ne érezze magát sarokba szorítva. Egyenlőre nem áll szándékomban megfélemlíteni, de az sem kétséges, hogy ellenkező esetben is más eszközökhöz folyamodnék. A csendes, fondorlatos megoldások híve vagyok, márpedig ha támadás előtt elállnám az útját, veszett vadként ugrana nekem és nem hagyna választási lehetőséget.
- Semmi említésre méltó: ez csak logikus megállapítás volt. De a látványból ítélve te sem gondolod másként - intek a sajátos lakrésze felé. Fotel, szék, dohányzó asztal (?), könyvek... Ha a helyében lennék, pár üveg bort is lejmoltam volna a gyűjtemény mellé, talán nem kéne annyi tasakos vért fogyasztania. Vagy embert. Könnyen lehet, hogy ő is azok közé a vámpírok közé tartozik, akik szemrebbenés nélkül hívják fel magukra a figyelmet.
- Őrülthöz képest elég udvarias vagy - mosolygok rá, majd az invitálásnak eleget téve helyet foglalok a széken és egyenesen a szemébe nézek. - Ami azt illeti, túlontúl összeszedett is. Mit keresel itt?
Nagyon úgy tűnik, hogy kettőnk közül nem én szorulok segítségre. Erre kárhoztatnia magát, mikor percek alatt kijuthatna az épületből, ugyanolyan elmebetegségre vall. Még akkor is, ha valamilyen okból kifolyólag kénytelen itt tartózkodni az államokban, így rejtőzködnie kéne, vagy kijátszania a rendszert. Megoldhatná a problémáját, de nem áll szándékában.
- Mellesleg Stephen Grayson vagyok. Benned kit tisztelhetek?

Mit is tehetnék, ha lejön egy ápoló, nem rám vallana, hogy csak úgy kiszaladjak. Lehet, hogy kicsit eljátszadoznék vele, nem mellesleg, ha helyes, akkor.. hm.. Na, de vissza.
Ahogy lépdel, már a nadrágja elárulta, hogy nem ápoló, mert nem fehér nadrágba van és nem mellesleg, az illata. Ő is vámpír!
Amikor elém állt, szinte éreztem a tapasztalatot, az intelligenciát, ahogy szinte parancsoltak a természetemnek, hogy meg kell, hunyászkodjak.
- Hello. – köszöntem rá és kiléptem a lépcső alól, a hajam tele lett pókhálóval és porral, amit gyorsan kiráztam ki. Utálom, hogy ilyen a hajam, száraz és élettelen, ennyit erről a mocsok helyről.
- Miért? Hol vannak, vagy történt valami? – kérdéseim ezrei fogalmazódtak meg bennem, de még se zúdítottam rá, távolságtartóan leültem a szakadt fotelomba és egy székre mutattam, aminek a háttámlája nincs meg.
- Kényelem, az nem itt van. Ülj le, segíthetek valamibe? - nem szoktam meg, hogy valaki csak úgy megzavar ide lent. Nem szokták ezt a részt használni, mert a külön zárkások a másik szárnyban vannak, nem itt. Leginkább itt ilyen lomtárnak vannak fent tartva a kisebb helységek. Na, meg persze kicsit jól esik kikapcsolni, mert néha érzem, hogy én is megtudnék zakkani a többiek között. Annak viszont nem lesz jó vége, ha öldöklésbe fogok.
- Nem sok mindennek tudok szolgálni, de ez nem egy Hilton. – mondtam ismét és még mindig a hajamat birizgáltam, mert kezdet az agyamra menni ez az egész, poros koszos dolog. Soha nem leszek tiszta!

Szegény kis Catem megtanulhatná végre, hogy mehet akárhová, úgyis megtalálom. Mit nekem egy elmegyógyintézet? Pillanatok alatt be lehet jutni, és ha elég figyelmes vagyok, könnyedén elkerülhetem az itt dolgozók gyanúját. Lényegtelen siettetni az eseményeket, ha maguktól alakulnak, sokkal izgalmasabb lesz a végkifejlet. Márpedig nem az az ember vagyok, aki elrontaná a meglepetéseket - éppen ellenkezőleg.
Mielőtt lépésre szánnám el magam, körülnézek kicsit az épületben. Nem rég érkeztem a városba, távolról viszont lehetetlen alaposan meggyőződni a helyzetről. Na, nem mintha bánnám: annál jobban érdekel. Zsebre dugott kézzel, kíváncsian sétálok egyik folyosóról a másikra, olyan magabiztossággal, hogy senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni. A látogatói kártyám egyébként is az ingemen pihen, így hát semmi joguk kitessékelni, amíg nem sértem meg a szabályokat. Vagyis zárásig semmiképpen.
Épp azon tűnődöm, estére itt maradjak -e, mikor egy újabb lépcsősorra bukkanok. Ez azonban egyenesen lefelé vezet, valószínűleg a pincébe. Hm. A városban élő vámpírok nem igyekeznek túlzottan, hogy inkognitóban maradjanak, ezért nekem kétszeresen oda kell figyelnem rá hol vadászok, mikor és mennyit. Nem lenne hátrány beszerezni pár vértasakot, főleg, ha így felkínálkozik előttem a lehetőség. Azon kívül esküdni mernék, hogy lent tartózkodik valaki - méghozzá egy hozzám hasonló, ha az érzékeim nem tévednek. Egyértelmű az útirány.
A biztonság kedvéért előhúzom a kezeimet, hátha épp egy vadabb vámpírral találom szembe magam, majd könnyed léptekkel elindulok az alagsor felé. Leérve valóban egy pincében találom magam és az illat is erősebb. Meg sem torpanok, amíg a kiinduló okhoz nem érek. Bár meglehetősen sötét van itt lent, így is tökéletesen kitudom venni a lépcső alatt rejtőzködő nő vonásait.
- Csak nem az ápolók elől bujkál? - kérdezem mosolyogva. - Akár kényelembe is helyezheti magát, nem hinném, hogy felbukkannának.

Ezen a héten a második őrültet végzem ki, valószínű, hogy a doki nő ki fog akadni és rá fog jönni, hogy én ritkítom a sok elmebajost. De kinek is lenne elég, az a tasak, ha én a meleg vért szeretem? Lehet, hogy valakinek elég az, amit kapunk, tasakos vér, de nekem már herótom van tőle és undorodom attól a mocsoktól, műanyag íze van. Vámpír vagyok, nem valami csöves, vagy őrült, aki azt se tudja mi a helyzet.
Megropogtatva a hátamat és a nyakamat sétáltam le a pincébe, hogy kicsit elszökjek az ápolók és az orvosok szörnyű, minden látó szemeik elől. Utálom, ahogy szinte levetkőztetnek az őrök, érzem, ahogy meglódul a szívük. Mind egy pajzán szörnyeteg.
Leültem a pince végébe, ahol egy saját kis kuckót hoztam létre, volt lent egy szakadt fotel és kis asztal, pár könyv, amivel elüthetem az időt.
Jól laktam, most már nem leszek nyűgös, kivéve, ha valaki meg akarna zavarni. Ezt és a padláson van még nagyon eldugva egy ilyen rejtekhelyem. Feldobtam a lábam az asztalkára és a könyvet kezdtem el lapozni, látszik, hogy nem elsőnek olvasom ki, már szinte betűről betűre tudom, hogy melyik oldalon hol van az a bekezdés, de imádom. Kicsit krimis, kicsit romantikus. Amolyan elérhetetlen számomra.
Lejjebb csúszva faltam a betűket, mikor lábdobogás zavart meg, féltem, hogy lebukom, hogy valamelyik túlbuzgó ápoló, így szinte semmi perc alatt tűntem el, és a lépcső alá elbújva vártam, hogy ki lesz, és, hogy sikerüljön elillanom mielőtt kiszűr a sötétben.