Cat&Chase, társalgó

Eltolom a nagy kétoldalú üvegajtót, ami a teraszra vezet, és még mindig a lány karját fogva kiszökünk a teraszra. A fa lapokon, amiken állunk, olyan hangosan kopog az eső, hogy kiabálnom kell, hogy egyáltalán a remény felébredjen bennem: Cat hallja, amit mondok. Elengedem a karját, és széttárom a kezeim, mintha keblemre akarnám ölelni az egész világot. Alig fél perce vagyunk kint, de én már úgy nézek ki, mint aki ruhában csobbant egy három méter mély úszómedencébe.
- CSAK HALLGASD - kiabálom felé fordulva, csukott szemmel, nagyokat nyelve, hiszen az eső még a számat is megtölti, ahogy szólásra nyitom. Fogom magam és leülök, és magam mellé bökök a fejemmel, jelezve, hogy Cat is csücsüljön a földre, van még itt hely bőven. A hátam mögött támaszkodok, élvezem, ahogy kinyújtott nyelvemre potyognak az esőcseppek. A fákat bámulom, ahogy leveleiken végigszaladnak az esőcseppek, majd ismét zuhanni kezdenek és végül elfolynak a földön. Kezdek fázni, de sajnos ez velejárója a bőrig ázásnak, ám egyáltalán nem érdekel.
Catre nézek. Egy mosoly halovány emlékével az ajkamon felé kiabálok.
- CHASE BYERS.
Majd ismét az esőt nézem. Olyan sűrűn, olyan nagyon zuhog az eső, hogy alig lehet látni. Nem is nagyon tudom bemérni az udvar végét, vagy akár az első néhány fán sem látok túl.
- LÁTOD? NÉZD, AHOGY MINDEN ELFOLYIK - felemelem a tenyerem és felé nyújtom. A fehér bőrömön tovaszaladnak az esőcseppek, mintha menekülnének valami elől.

Valamiféle haragot vélek felfedezni a szőke ciklon tekintetében, de csak egy pillanatra, és már tova is illan, mint tarka pillangó a tavaszi virágról.
- Itt mindenki kattos - motyogom magamban, de ha így jobban belegondolok, ez talán nem is annyira meglepő, tekintve, hogy egy idegszanatóriumban, mondhatni elmegyógyintézetben dekkolok. Kicsit feljebb csúszok a széken, mert lazaságom, nemtörődömségem és öngyilkossági-tusám közepette majd leesek róla. Ismét a lányra pillantok, és most úgy mérem végig, hogy enyhén érzékelje benne az elismerést, pusztán csak azért, hogy kicsit összepakoljam a lelkét, amit az imént porrá zúztam.
Visszakérdez. Miért szeretem az esőt? Elgondolkodok. Magam előtt látom a két évvel ezelőtti Allie-t és Chase-t, ahogy a két kutyával együtt rohanunk át a zuhogó esőben a parkon, és végül mindketten röhögve megállunk, hogy "most már úgyis mindegy". Halványan elmosolyodom.
- Hm? Ja... Tudod, az eső mindent elmos - jelentem ki. A semmibe meredek, majd lassan felállok és a lány elé állok.
- Tudod, az eső a gondolataidat is elmossa. Téged is elmos. Mindent - rántom meg a vállam, és valahogy mintha átbámulnék rajta, mintha nem is őt nézném, pedig az íriszeim a tekintetébe vájnak, de az értelmem valahol mögötte jár, messze, nagyon messze. Lassan visszaszökik belé az élet, mint egy vánszorgó vonat, amikor az éjszaka közepén beáll az állomásra. Őt nézem, és megragadom a karját, persze finoman, nem úgy, mintha ki akarnám csavarni, de azért ellentmondást nem tűrve.
- Gyere, megmutatom! - mosolygok rá, és elindulok kifelé, magam után húzva.
De hiszen még a nevét sem tudom...

A szék támlájának támaszkodom, összefonom a karjaim, és még mindig magamat bámulom az ablak tükrében. Az arcom összefolyik a szürke esőcseppekkel, és a pára lassan elmossa minden vonásomat.
Végleg ez fog velem történni. Ha nem teszek valamit nagyon gyorsan, előbb-utóbb beleőrülök abba, hogy itt vagyok, és már most is kezdem elveszteni a józan eszem. Elfogyok, mint egy gyertya, elvesztem az identitásom, a jellegem, és csak egy kóbor élőlény leszek, akinek már a szíve is csak féltempóval ver, mondván, minek siessen.
Felállok. Átvágok a termen. Izzad a tenyerem, amikor kilépek az ajtón. A lépcsőház felé veszem az irányt, szinte futva érkezem meg a legfelső szintre, ahol az irodák vannak. Lapidus és a többiek is ilyenkor tartják a foglalkozásokat, csak egy ápoló lép be éppen a közös szobájuk ajtaján. Hangtalanul felgyorsítom a lépteim és mögé lépek, megfogom a fejét, és olyan gyorsan töröm ki a nyakát, hogy sikoltani sincs ideje. Ez egyetlen olyan terem a felső szinten, aminek az ablaka nincsen berácsozva, hiszen itt általában mindig van legalább egy ápoló, aki megakadályozza, hogy a szuicid hajlamú elmebetegek kihasználják a viktoriánus ház különleges magasságát. Kitárom a kétszárnyú ablakot és kifelé bámulok. A szél befelé fújja az esőt, a cseppek az arcomon, ruhámon kopognak. Belekapaszkodok a párkányba, és felállok rá. Kitárom a karjaim, és érzem, hogy valaki meglök hátulról. Tudom, ki az. Az osztálytársam, aki nem tért velünk vissza az erdőből.
Zuhanok. Olyan, mintha percekig tartana. Csurom víz vagyok a zuhogó esőtől, és ahogy esek, hangtalanul figyelem a körülöttem lévő lelkeket. Csendesen, rezzenéstelen arccal nézik, ahogy végül földet érek.
Nem fáj. A nyakam kitekeredett, a vállam kifordult, a térdkalácsom összezúzódott. Nyitott szemekkel fekszem a földön, és hagyom, hogy az esőcseppek elmossák az utolsó nyomaimat erről a földről.

És most visszatérek. Egy szőke csaj éles hangja szakít ki a békéből, a nyugalmas halálból, a tekintetem lassan megtelik élettel, ahogy a lelkem is kitölti a testemet.
Nem tudom, mit mondott, nem is érdekel, de újra megszólal. Ekkor fordulok csak felé, pofátlanul és tüzetesen végigmérem. Arcizmom sem rándul, amikor válaszolok.
- De. Én szeretem az esőt.

- Menj innen - köpöm a szót az egyik beteg felé. Na Ő tényleg beteg, és soha nem hagy békén. Mindenhova követ, rám van kattanva, nem tudom, mit akar, de egy szót sem szól.
- Hagyj békén! - szólok oda keményebben. Nem akar lelépni. Veszek egy mély levegőt, kifújom, oké. Úgy áll előttem, mint kislány a cukorkaboltban, még az ujjat is szopja.
- TAKARODJ INNEN! - kiabálok rá. Egy ápoló elindul felénk, de intek, hogy semmi baj nincsen. Szúrós szemmel néz rám, látom, figyel. Felé sandít újra és újra. A csaj meg végre eltűnik.
A falon lévő órára pillantok. Még fél óra a foglalkozásig. Nagyszerű. Odakint esik, szóval esélyem sincs, hogy elbújjak az udvar egy eldugott pontján, mivel ki sem engednek. Agyhalál... előre várom, hogy az a ribanc Lapidus hülyeségekkel tömje a fejünket, felírjon még negyven adag kapszulát, és úgy bánjon velünk, mint az óvodásokkal.
Az a szajha mindenről tud, és direkt tart itt minket, csak azt nem tudom, miért. De nem közülük való, pedig már ez is megfordult a fejemben, de nem, biztos nem, érzem, tudom, hogy egyszerű, mezei ember, csak azt nem tudom, miért áll érdekében bent tartani minket és titkolózva tönkretenni a még ép elménket.
Nem baj, kijutok innen, ő meg csak leshet majd utánam. Haján mosolyt váltok a tükörképemmel, akit az ablaküvegben pillantok meg. Egyébként szörnyen nézek ki - a szemeim be vannak esve, karikásak, sápadt vagyok, és rettenetesen sovány. Teljesen tönkre vágtak...